Nem tom, mikor történt, egyszer csak azon vettem észre magam... hogy, hát, így történt.
Tegnap(előtt) jött exlajos az autóért. Hogy kinek az autója? Nem tom má'. Én vettem a jányom nevére (merthogy néki van jogsija, azt béfizettem, aztán sikerült! kifizettessem az apjával, de a gyerök megmondta, hogy nem azért teszi le a jogsit, hogy az én sofjőröm legyen), aztán az apucikája jár vele, de rendi, mert olykor – ha megkérem a jányom, hogy kéne valamire – kölcsönadja. Osztán mongya, hogy szerinte valami el van kúrelva az én gyógyszerezésemen. Mondok, más(ok) is kifejezté(k) már, hogy mintha túlpörögnék. Pedig én bejelentkeztem és elmentem, úgymond, soron kívül... És bészedem, rendesen. Se több, se kevesebb...
Osztán ma itt járt a mutter, egyedül, mert a papi bridgelni ment. (Útálja, de most már polgári kötelességtudatból musz. neki.) Egymagukban egész normálisak ám, még a mutter is... Míg végignézte-hallgatta a nagymonológ közbeni palacsintasütést (két serpenyőben, hadd szóljon!), illetve a palacsintasütés közbeni nagymonológot (az öreg klasszikusok, mint Cyrano és Tiborc, bújtak elfele szégyenükben a nyavalyás kis tőmondatukkal); aszongya: mikor mész a doktornőhöz, na nem azért... meg hogy van-e elég gyógyszerem. Értettem. A célzást. Mondtam, csütörtökön. Megnyugodott. Én nem tehetek róla, hogy a múltkor aszonta a nagy Vörös Sárkány, hogy a mostani állapotomra szerinte nem a megfelelő kezelési mód a kórházi. (Én igazán mindent megtettem, még klotyipapírt is vittem magammal arra az esetre, ha bent tartana...) Pedig a tömeg-, izé, közösségi közlekedési járműveken már nem egyszerűen úgy néznek rám, mint régebben. Valami fortélyos félelem fedezhető fel a szemekben...
Később hí exgyuri, mert a múltkor piás fejével elcsapta egy motoros, szarrá ment a könyöke, láttam a rögönyét, tiszta frontsebészet. Nem gyógyult rendesen, de hogy ő vissza nem megy a dokihoz, majd kikezelődik. (Öreg matriarcha orvos drágamama irányításával, aki engem is örökké át akar gyogyózni, belgyógyász lévén főleg vérnyomásilag. Mindezt az ágytrónusból.) Na, megígértem, ha vágják, elkísérem. Ám kisült, nem az ámbulanter műtéttől fél őkelme (még csak nem is a vérvételtől :D ), hanem attól, hogy lebassza a doki, mert nem ment vissza kontrollra. Na, apa, ezt oldd meg egyedül! Megoldotta: másik doki. Szerencsére minden okés, beszámolót meghallgatom, mirelityi hambuci be a mikróba. És aztán: teló: – Nem akarlak megbántani, de kicsit kevesebb ántidepi nem kéne neked? – Azt már nem is szedek, de tudom, túl vagyok pörögve, csütörtökön megyek stb. – De vigyázz magadra... – Vigyázok, vigyázok, más úgyse... – Tudod én nem meg izé, csak féltelek... (Most. Most félt. 28 éve bezzeg, amikor lett volna miért...) – Jó, de most megyek vacsizni, csá-puszi-pá. Két perc múlva csörizik a vezetékes. – Gyuri, hadd egyek! – aztán nem vettem föl. Egyik vezetékest sem. Olyan ISDN, két szám. Felváltva. Hol ez csörög, hol az. Mogyoró nem, mert a mobilt híni qrvadrága. (Hál' ég.) Végül fölvesz, kágylót visszaejt. Többször is. Anita lakásában is csörrrög. (Valaki vegye már ki ebből a kurvadögből is a sípot, mert tényleg megháborodok. Persze az a baja, hogy az esőben nem tud bemenni a saját foteljába, mert kizártam: szaráskor becsuktam a szobaajtót, hogy ne menjen be – a füst. Aztán az ajtó úgy maradt, mint egyszeri leány szüretkor. Meg már vacsizna ő is szegény.) Az a telefonkészülék jobb helyről – és későbbi időből – származván, kiírja a számot. Visszaejt: jé, ez a mutter volt. És, és, és akkor a tőrdöfés: – Tudom, hogy nem fontos, nem is sürgős, de szabad megkérdeznem, hogy mi is van ráírva arra a Globus konzervre? Ugye, klasszikus? – Megnézem, megnézem, nekem mán igazán mindegy... Hagyományos! Az áll rajta: Hagyományos vagdalthús-konzerv. Nüná, tetoválva van. De a felirat nem az, hogy RÓZA, hanem: Vitéz nagybányai Horthy Miklós hadseregtábornok kitüntetett matRÓZA!!!
